/Henry/

Henry Davis még utoljára megállt a tó partján fekvő domb tetején mielőtt elhagyta volna otthonát. Néhány percig az előtte elterülő tájat figyelte: a tavat, Keswick városának házait a távolban és a gróf kastélyát, melynek tornyai büszkén magasodtak a kis völgyben. Nem messze a kastélytól állt egy kis ház, ami valaha az otthona volt. Évek óta nem járt ott, mert fájó emlékeket ébresztett benne, de most, hogy élete nagy változások előtt állt, tekintete hosszan elidőzött a kis kőházikón. Sosem hagyta még el ezt a vidéket, még csak szándékában sem állt. Most azonban mennie kellett, bármennyire is telve volt a lelke félelemmel. Egy dologban bizakodott: hogy a világba kilépve több jóban lesz része, mint az elmúlt tizenkilenc évben, amióta a világra jött.

Összehúzta a szemöldökét, ahogy a szél belekapott kissé szeplős arcába és összekócolta vörösesszőke tincseit, majd tovább indult a poros úton, keresztül a dombokon.

Csak néhány órája volt a vonat indulásáig, de előtte még két fontos embertől kellett elbúcsúznia.Egyikük, George McAdams épp egy gesztenyefa árnyékában olvasott, amikor Henry, megpillantvaőt, mosolyra húzódó szájjal odaszaladt hozzá. George csak akkor nézett fel, mikor Henry már előtte állt, kezeit kopott nadrágja zsebébe téve.

- Reméltem, hogy nem kell megint kővel hajigálnom az ablakodat. – jegyezte meg mosolyogva.

- Henry, de örülök! - ugrott fel George, és közben a földre ejtette a könyvet. A fiú egészen különbözött Henrytől. Magasabb volt és két évvel idősebb. Vonása csinosabbak, mint Henryé. Sötét, hullámos haja mindig kissé kócosan állt. Összességében egész megjelenése, tartása jól tükrözte nemesi származását. Bár ő sem volt erős alkatú, Henry sokkal soványabbnak tűnt nála. George McAdams Kendal grófjának, Lord Charles McAdamsnek volt legidősebb gyermeke, és így örököse. A fiatalember azonban lemondott rangjáról, mikor úgy döntött papnövendék lesz. Ez már csak azért is számított botrányosnak, mert a McAdams család hagyományosan anglikán vallású volt, George mégis katolikus szeminarista lett, és a város katolikus plébánosánál, Robert atyánál tanulta a teológiát. Ez a fordulat leginkább Henrynek volt köszönhető, aki ír bevándorlók gyermekeként a katolikus hitet gyakorolta.

Henry és George két különböző világból jöttek, végül mégis ezek a különbségek kovácsolták össze őket, és így alakulhatott ki közöttük erős, rendíthetetlen szövetség.

- Mikor indulsz? – kérdezte George.

- Még elköszönök Robert atyától. Csak az esti vonattal megyek. – felelte Henry.

- Biztos, hogy jól meggondoltad Londont? Manchesterben vagy Liverpool –ban ugyanúgy találhatsz munkát.

- Szeretném megnézni a fővárost. – mondta Henry. – Ne aggódj miattam! – tette hozzá mosolyt erőltetve az arcára, így leplezve félelmét.

- És Sarah? – kérdezte egyszerre George. – Ugye tudod, hogy nem csak néhány hétről vagy hónapról van szó?

Henry bólintott, és kissé összehúzta a szemöldökét. Nem tetszett neki, ahogyan George beszélt, mert barátja hangjából némi fölényesség áradt. Olyan volt, mintha nem tudná, elképzeli, hogy Henry tisztában van a rá váró nehézségekkel, főként azzal, hogy nagy valószínűséggel évekbe fog telni, mire ismét visszatérhet.

 Gondolod, hogy képes lesz ilyen sokáig várni? – kérdezgette tovább George.

- Remélem. – válaszolt Henry, és felsóhajtott. – Ügyesen összeesküdtek ellenem. Nem sok választást hagytak. – jegyezte meg komoran.

- Az nem jutott eszedbe, hogy megszöktesd?

- Elég furcsa ezt tőled hallani. – mondta Henry a fejét csóválva. – Hiba volna.

Henry sosem pártolta igazán az ilyen ötleteket, mert nem akarta magát vagy bárki mást bajba sodorni. Túl büszke is volt ahhoz, hogy szembe akarjon állni a gróffal, és egy nap úgy megkérni a lánya kezét.

Henry gondolatai Sarah –ra terelődtek. A lány George idősebbik húga volt, két évvel fiatalabb Henry –nél. Kiskamasz korukban találkoztak először.  Henry rögtön beleszeretett a sápadt, magas kislányba, aki virágos kis ruhájában, sötét hajában piros szalagokkal játszadozott a tó partján bátyjával és kishúgával. Addig sosem találkozott George testvéreivel, és szerelmes sem volt azelőtt.Akkor és ott megtetszett a kissé zárkózott kislány, és Sarah is szerelmes belé, a szegény lovászinasba. Kettejük szerelme akkor bontakozott ki, mikor Henry teljesen elárvult. A fiú az ábrándjaiba menekült, melyek javarészt a Sarahval való boldog felnőttkorról szóltak. Ahogy azonban teltek az évek, úgy vált világossá, hogy bármennyire szeretik is egymást, a társadalmi különbségek és az emberi rosszindulat csaknem ellehetetlenítette kapcsolatukat.

Henry nem akart lemondani álmairól. Mása nem volt ezen kívül, amihez ennyire ragaszkodhatott volna. Egyetlen esélye az volt, ha az egyre gyorsabban változó világban, ahol a régi hagyományokat a modern eszmék veszik át, megveti a lábát, és megtalálja szerencséjét.

George támogatta Henry –t, és nemes dolognak tartotta az elszántságát. Ám féltette is őt mindattól, amit a világ tartogatott.

- Azért furcsa lesz, ha pap leszel. Ki tudja, hová kerülsz majd. – jegyezte meg rövid hallgatás után Henry a tó vizén úszkáló vitorlásokat bámulva.

- Isten tudja. - vont vállat George. - De téged bárhol szívesen látlak. – fordult mosolyogva Henryhez.  Ő nem felelt, csak gondolataiban elmerülve ült a fa tövében. – Félsz?

Henry bólintott. A félelem a lelke mélyéig hatolt. Maga sem tudta miben is gyökeredzett pontosan ez az érzés, mert számtalan oka lehetett. A legégetőbb kérdés az volt: vajon mikor tér vissza? És ha visszatér, mi lesz azután? Mi lesz belőle, George –ból, Sarah –ból?

- Az jó, mert én is félek. – jegyezte meg George.

Henry –t ez megnyugtatta, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A rá váró változásokat nem akadályozhatta meg, de a tudat, hogy barátja hasonló félelmekkel küszködik, enyhített aggodalmán. Egy dologban pedig egészen bizonyos volt, hogy sorsuk összefonódik, bármilyen messze kerüljenek is egymástól.

- Sarah –tól nem búcsúzol el? - kérdezte egyszer csak George.

- Már elbúcsúztam tegnap. Nem akartam az utolsó pillanatra hagyni. - felelte Henry. Arra gondolt mennyire fog hiányozni neki a lány, és egyszerre nagyon nehéznek tűnt az indulás.

A közeli templom harangja elütötte a négyet. Henry úgy érezte ideje búcsút vennie barátjától.

Őszinte testvéri szeretettel ölelték át egymást.

- Írj, ha Londonban vagy! Vigyázz magadra, és mihamarabb térj vissza! - búcsúzott George.

- Feltétlenül, mindenről beszámolok. De te is írj meg mindent! Annyira büszke vagyok rád. - felelte Henry. George elmosolyodott. Barátja szavai sok erőt adtak neki, és megkönnyítették indulását.

- Nos, Ég áldjon barátom! - mondta George, Henry vállára téve kezét. A fiú viszonozta a gesztust.

- Isten veled, George. Minden jót. - Henry e szavak után elindult visszafelé a poros úton. George egy kis ideig figyelte, míg eltűnik a dombon, majd a könyvéért nyúlt, és ő is elindult a másik irányba.

Henry még utoljára belépett a helyi templomba, hogy elbúcsúzzon a plébánostól, aki annyi időn át volt pártfogója. Robert atya az első pillanattól kedvelte Henryt, és már akkor sokat foglalkozott vele, mikor a fiú apja még élt. Ő tanította meg olvasni és írni, ezzel segítve, hogy idővel könnyebben boldogulhasson. Mivel annyira szegények voltak, hogy muszáj volt kivennie a részét a munkából, nem járhatott iskolába. Édesanyja, bár tudott olvasni, de túl korán meghalt ahhoz, hogy a fiát megtanítsa minderre. Robert atya úgy érezte érdemes foglalkoznia a fiúval. Hamar kiderült ugyanis, hogy Henry igen gyors észjárású és nagyon könnyen tanul. Az idős plébános csupán azt sajnálta, hogy a sok munka mellett a fiúnak nem volt ideje jobban elmélyülni a tanulmányokban, így műveltsége jócskán alulmaradt George-étól.

Henry nagyon szeretett ennél a kedves idős atyánál ücsörögni. Ez volt a menedéke a sok őt ért gonoszság elől. Most is itt ült a plébánia kis ebédlőjében, és teát szürcsölgetve hallgatta Robert atya tanácsait és intelmeit.

- Bár több időd lett volna tanulni. – mondta az atya.

- Így se lehetek elég hálás. –felelte Henry, miközben újabb aprósüteményért nyúlt. – Maga nélkül nem tudom, hol lennék. – tette hozzá, majd lassan beleharapott a kekszbe. Mozdulatai lassúak voltak, mert gondolatban egészen máshol járt: a háta mögött álló nehéz időkben és a félelmetesnek tűnő jövőben.

- Bár ne kellett volna így lennie, fiam. – sóhajtott fel a pap, és szeretettel teli, sajnálkozó tekintettel nézett Henry-re. - Nem szabadott volna hagynom, hogy Gilford gazda vegyen magához.

- Az egyetlen rokonom volt. Bíztam benne. – mondta Henry, és kissé széttárta a karját, jelezvén, hogy ő ugyanannyira nem volt tisztában a következményekkel, mint Robert atya.

Gilford gazda unokatestvére volt Henry édesanyjának, és már jóval előbb Angliába jött, mint a Davis család. Viszonylag jól élt, tán a legjobban a helyi gazdák közül, de Henry jól emlékezett, hogy soha semmivel nem támogatta rokonait. Mikor Henry alig tizennégy évesen elveszítette apját, Gilford a gróf engedélyét kérve magához vette a fiút. Remekül játszotta az alázatos, becsületes gazda szerepet, így mindenki hitte, hogy a fiú jó kezekben lesz nála. Ő azonban megvetette Henryt, mert sokszor merült el gondolataiban, gyenge volt, és folyton Robert atyához vagy George-hoz menekült. Gilford és a fia élvezték, ha bánthatták Henryt, melyet ő hosszú ideig tűrt. Egy nap, amikor azonban világossá vált, hogy az élete veszélyben forog, döntenie kellett. Ezért ült most itt, várva, hogy elindulhasson az állomásra, és elhagyja a Tóvidéket.

Most egyszeriben újra elöntötte a félelem. Rettegett attól, hogy talán még rosszabbra fordul az élete. Azt kívánta bár itt maradhatna. Sápadt lett és a tekintete is elhomályosult, de visszatartotta a könnyeit. Nem akart sírni, mert azt nagyon szégyellnivalónak és gyerekesnek tartotta. Robertatyának mindez nem kerülte el a figyelmét, és miközben újabb adag teavizet tett fel forrni megjegyezte:

- Nincs mitől félned, Henry.

- Sose voltam bátor. – mondta a fiú szinte megvető hangon.

- Már hogy ne lennél! – ellenkezett Robert atya. –Erős vagy. Csak egy dolgot ígérj meg: tanuld meg félretenni a büszkeségedet!

- Nem fogom hagyni, hogy lenézzenek. – jelentette ki Henry felszegve az állát.

- Sokan lenéznek majd, de lesznek, akik a segítenek. Ha azonban rendre kijössz a sodrodból, mikor valaki jobban becsmérel, mint jólesne, akkor csak megnehezíted az életed. – figyelmeztette az atya.

- Miért nekem kell tűrnöm, hogy semmibe vesznek? – kérdezte dacosan Henry.

- El kell tűrnünk a megaláztatásokat, ettől válunk erőssé.– jegyezte meg Robert atya, és belekortyolt az italába. – Ne foglalkozz azzal, mit gondolnak rólad ismeretlen emberek, akik csak a látszat alapján ítélnek.

Henry nem szólt semmit, csak csendben kavargatta a teáját. Indulnia kellett, mert az állomás egy szomszédos városkában volt, majd egy órányira Keswicktől.

Nehezére esett minden mozdulat, annyira nem akaródzott útra kelnie, de végül csak felállt az asztaltól. Robert atya odalépett hozzá, és a vállára téve a kezét, mélyen a szemébe nézett.

- Büszke vagyok rád Henry. Kevés ilyen eszes és szenvedélyes embert ismerek, mint amilyen te vagy. – mondta, és bátorító mosoly jelent meg az arcán. – Csak légy kitartó, és többet is kaphatsz, mint egy gróf lányának a szerelme.

Henry bólintott, jelezvén, hogy igyekszik megfogadni a plébános tanácsait.

- Mindent köszönök. – mondta hálásan.

- Mikor legközelebb találkozunk, te már más ember leszel. – jegyezte meg Robert atya elmosolyodva. – Isten áldjon meg, fiam.

A búcsúzkodás után Henry még utoljára betért a templomba, hogy gyertyát gyújtson, ahogy szülei halála óta számtalanszor tette. Ezután a vállára vett táskájával, kezét zsebre téve keresztül ment Keswick utcáin, majd a dombokat átszelő úton, a visszafordíthatatlan változások felé.

A londoni vonat este indult. Az augusztusi napfény lassan vöröses színt öltött. Henry a peronon ült, és egy napilapot lapozgatott, bár igazán nem kötötték le a hírek. Mégis úgy gondolta, az utazás alatt jó időtöltés lehet kiolvasni néhány újságot. A címoldalon 1909. augusztus 26-a állt. Henry az eszébe véste ezt a dátumot, új életének első napját.

A vonat lassan megállt az állomáson.  Henry még egyszer szétnézett, nagyot sóhajtott, majd felszállt a vonatra. Fogalma sem volt mi lesz, ha Londonba érkezik; abban azonban bizonyos volt, hogy Keswicket el kell hagynia, mert itt nem volt esélye a boldogulásra.

A vonat zakatolva robogott keresztül kisebb-nagyobb városokon, falvakon. Henry egy darabig figyelte a tájat, de aztán hamarosan besötétedett, és csak bámult kifelé az éjszakába. Lelkében még mindig ott lapult a félelem, és valahol azt kívánta, bár előre tudhatná hogyan alakul majd az élete.