/George/

George még jó darabig nem ment haza, miután Henrytől elbúcsúzott. A birtok körül járkált gondolataiba mélyedve. Minél közelebb volt a szeminárium kezdete, annál nehezebben tudott otthon megmaradni. Szüleinek, különösen édesanyjának, meggyőződésük volt, hogy az utolsó pillanatban meggondolja magát, és ehhez az elképzeléshez a költözés közeledtével egyre hevesebben ragaszkodtak. George-ot bántotta ez a hozzáállás, és némiképp el is bizonytalanította, de aztán mindig odajutott, hogy nem tudna más utat elképzelni magának.

Gyerekként nagyon rossz volt, gőgös és rosszindulatú; nem egyszer épp jó barátja, Henry volt ezen tulajdonságainak áldozata. Aztán valami megváltozott, és rádöbbent arra, hogy mennyire lehetetlenül viselkedett.

Henry és ő barátok lettek. Kisfiúként sok időt töltöttek a templomban és Robert atyánál. Ahogy pedig múlt az idő, George-ot egyre inkább magával ragadta a papi hivatás utáni vágy.

A fiú végül az ebédet már jócskán lekésve ért haza. Belépve az ajtón, tágas előtér, szemben széles lépcsősor fogadta az érkezőt. A lépcsőn felérve, két folyosó volt, ahol a hálószobák, vendégszobák helyezkedtek el. Lent a földszinten egy kisebb bálterem, három szalon, téli kert és könyvtár volt, valamint egy nagy ebédlő, amely számtalan családi vagy rangos esemény színhelye volt.

George az úgynevezett zöld szalonba igyekezett. Ebéd után mindig itt találta húgait, Sarah-t és Charlotte-ot, ha épp nem a kertben töltötték az időt. Hímeztek, vagy valamilyen táblás játékot, esetleg kártyát játszottak.

Ezúttal a malom volt kiterítve a kis asztalra. A két lány jókedvűen tologatta a bábukat. Mikor George belépett, épp csak odapillantva köszöntek neki.

George egy ideig figyelte a játékot. Húgai már épp a vége fele jártak, így hát nem akarta őket félbeszakítani.

- Nyertem! - kiáltott fel Charlotte, elégedetten hátradőlve a székben. - Remélem, nem szeretnél újabb visszavágót.

- Lotte, csak ne bízd el magad, a következő játékot én választom! - nevetett Sarah, majd felállt és George-hoz lépett, aki az ablak előtt állva nézte őket.

- Anya elég dühös volt ebédnél.

- Sajnálom, nem figyeltem az időt. - szabadkozott George. Bűntudata volt, hisz valójában nem is állt szándékában hazaérni ebédre, de ezt nem akarta elmondani.

- Tudod, hogy a sok idegeskedés árt a migrénjének. - jegyezte meg Sarah színpadiasan a homlokára téve a kezét. - Találkoztál Henryvel?

- Igen. Üdvözletét küldi.

- Oh, Henry? - kiáltott fel Charlotte. - Ugye engem is üdvözöl?

- Persze, milliószor csókolja az ő drága Lotte –ját. - felelt George és elvigyorodva Sarah felé nézett.

Charlotte ezzel láthatóan meg is elégedett, és nem vette észre, vagy nem állt szándékában észrevenni bátyja tréfás hanghordozását. Charlotte volt a legfiatalabb. Tizennégy éves kislány, akinek kék szemei voltak, és aranyszőke hajának hullámos fürtjei a válláig értek, és virágos szalaggal voltak copfba kötve. Rózsaszínű ruhát viselt, melynek szoknyája a piros és narancs árnyalataiban pompázó csíkokkal volt tarkítva. Ő még nem hordott fűzőt. Kislány volt még, aki arról álmodozott, hogy Henry végül őt választja majd Sarah helyett. Ez azonban nem aggasztotta nővérét, aki Charlotte viselkedését nem gondolta többnek kamaszos álmodozásnál.

Sarah egészen más volt, mint húga. Haja sötét, mint George-é, szemei sötét barnák. Magas volt, haját kontyba fogva viselte, mint a felnőtt hölgyek. Sötétkék ruhában volt, ő már hordhatott fűzőt. Ettől igazán felnőttes lett a megjelenése, pedig csupán három évvel volt idősebb Charlotte-nál.

Sarah újra bátyja felé fordult, és tovább kérdezősködött.

- És tudja már mihez kezd?

- Nem. De remélem hamar hallat magáról. Mielőtt elkezdődik a szeminárium, szeretném tudni, hogy jól van-e.

- Jaj, George, kivel fogom tudni megbeszélni mindezt, ha elmész? - sóhajtott Sarah.

- Írhatok levelet, és karácsony után meglátogathatsz Lancasterben. - George vigasztalón átölelte húgát.

Néhány pillanat után George elengedte Sarah-t. Ekkor jutott eszébe, hogy szüleit nem is üdvözölte. Illet hát megkeresnie őket, különösen amiatt, hogy bocsánatot kérhessen az ebédről való kimaradásért.

George egyre gyakrabban kerülte a találkozást szüleivel. Most azonban, néhány nappal távozása előtt érezte, hogy ki kell békülnie velük. Legalábbis, a lehető legjobb viszonyban elválni tőlük.

Lord és Lady McAdams a könyvtár szobában ült és teázott. Gyakran vonultak így el ebéd után. Ilyenkor beszélték meg személyes ügyeiket, vagy épp a birtok vezetésével kapcsolatos teendőket, melyekkel nem szerették volna gyermekeiket terhelni. Az egyetlen, akiről úgy gondolták kötelessége volna részt venni ezekben a diskurzusokban, épp ebben a pillanatban lépett be az ajtón.

- Georgie! - hangzott Lady McAdams hangja az egyik pamlagról. Az asszony a negyvenes évei közepén járt. Hajdan igazán csinos fiatal nő lehetett. Vonásai leginkább Sarah-ra emlékezettek. Ezeken a szép vonásokon az elmúlt két évtizedben a túlzott hiúság és rátartiság jegyei hagytak nyomot. Gyakori migrén gyötörte, és sokszor panaszkodott gyenge idegi állapotára.

- Hát előkerültél. - állt fel Lord McAdams is karosszékéből, rosszallóan nézve fiára.

George lesütötte a szemét. Bár tisztában volt szülei személyiségbeli gyengeségeivel, szerette őket, amennyire az egy fiútól elvárható. Henryvel kötött barátsága óta egyre inkább régi énjének tükörképét látta bennük, különösen anyjában, és ez zavarta őt. Azonban eléggé tisztelte őket, hogy ezeket a hibákat ne vesse a szemükre, és ne akarjon nekik ártani. Amikor azonban két évvel ezelőtt bejelentette, hogy papi pályára lép, minden addigi igyekezete, hogy Lord és Lady McAdamsnek jó gyermeke legyen, semmivé foszlott. George-ot bántotta, hogy fájdalmat okoz szüleinek, de ahogy múlt az idő, jobban zavarta őt makacsságuk és szűklátókörűségük.

- Sajnálom. - felelt. - Belefeledkeztem az olvasásba, és találkoztam egy régi barátommal.

- Biztos mindkettő fontosabb volt, mint az ebéd a családoddal. - morgolódott Lady McAdams még mindig elterülve a díványon.

- Ugyan, anya. Ettől nem dől össze a világ. De, mint mondtam: sajnálom. –ismételte George nyomatékosan.

Jól tudta, hogy a jelenlegi helyzetben igenis komoly vétek volt kimaradnia. Azonban benne is nőtt a feszültség, és a kelleténél ingerültebben vágta oda a szavakat édesanyjának.

- Valójában már köztünk sem élsz, épp csak aludni és enni jössz haza. De úgy tűnik, ezután már ennyivel sem tisztelsz meg bennünket. Szegény anyádnak miattad fáj folyton a feje. – masszírozta halántékát fájdalmas arccal Lady McAdams. George-nak eszébe jutott, ahogy néhány perce Sarah ezeket a teátrális mozdulatokat utánozta, és önkéntelenül is elvigyorodott.

- És még ki is nevetsz. – siránkozott tovább a grófné, mikor észrevette a mosolyt fia arcán.

- Jaj, anya. Túl nagy ügyet csinálsz az ilyesmiből. – mondta George, próbálva a lehető legbékítőbb hangon szólni anyjához.

- Méghogy nagy ügyet? – kérdezett vissza méltatlankodva Lady McAdams. – A családoddal kéne foglalkoznod, a birtokkal, az álmodozó húgaiddal, de te ugyanolyan vagy, mint ők. Ostoba ábrándokat kergetsz és azzal a semmirekellő fiúval barátkozol. Szörnyű, hogy ezt kell megérnem. –fakadt ki a grófné.

- Hagyd abba! – kérte George, és alig bírta türtőztetni a benne egyre növekvő idegességet.  Lábával ütemesen dobolt a padlón, és háta mögött összekulcsolt kezét most jobban összeszorította. Annyira, hogy újbegyei elfehéredtek. – Annyira nevetséges ez az egész.

- Több tisztelettel beszélj anyáddal! – szólt rá a gróf a fejét csóválva.

George nem bírt tovább. Egyszeriben kifakadt, szüleire zúdítva a hosszú ideje benne gyűlő haragot.

- Több tisztelettel beszélnék, ha hagynátok. De én mikor kaptam bármilyen megbecsülést? A saját szüleim megvetnek, csak azért, mert másként gondolkodom. De tudjátok mit? Kicsinyesek vagytok. Rettenetesen kicsinyesek.

- Kicsinyesek? - csattant fel Lord McAdams. Legbelül azonban igazat adott fiának. Ez a felismerés pedig csak jobban felbőszítette.

- Igen apa, úgy ragaszkodtok a látszathoz: a birtokhoz, a hagyományokhoz, hogy a saját gyerekeitek igazából nem is érdekelnek titeket. Rám akarjátok hagyni ezt az egészet, pedig tudod jól, hogy nem érdekel.

- Addig érdekelt, míg nem kezdtél azzal a Davis fiúval és a pappal találkozgatni. – szólt közbe az anyja. – Hogy árulhattad el így a családodat?

- Senkit sem árultam el. – csattant fel George. Nem bírta abbahagyni a vitát. Úgy érezte most már nem vonulhat vissza, őszintének kell lennie. -  Téged csak a külsőségek érdekelnek. Most sem az bánt, hogy nem volt együtt a család, csak az, hogy a látszat nem volt meg.

- Nem mondom, jó pap lesz belőled, ha már a szüleiddel is ennyire arrogánsan beszélsz. – vágta rá Lord McAdams. Nem igazán tudott semmit felhozni mentségére. Valahol mélyen becsülte fiát ezért a döntéséért, de ezt nem lett volna képes elismerni, főleg nem a felesége előtt.

- Tudod, hogy igazam van.  – felelte George, és próbált kicsit higgadtabb lenni. – Hogy gondolhatjátok például, hogy Sarah-t hozzáadjátok egy olyan férfihoz, akit még ti is alig ismertek?

- Mr. Kerrich a birtok örököse, miután te lemondtál erről a jogodról. – mondta a gróf szemrehányóan.

- És ti emiatt egy szegről-végről jövő rokonra akarjátok hagyni a birtokot, mikor Sarah épp olyan alkalmas lenne erre? - méltatlankodott a fiú.

- Nők nem örökölhetnek. –felelte a gróf.

- Sarah pedig egymagában különösen nem lenne elég egy birtok vezetéséhez, főként ilyen buta ábrándokkal, hogy egy parasztfiúhoz akar feleségül menni. – tette hozzá szánakozva Lady McAdams.

- Sarah-val legyetek megértőek, különösen a szív dolgaiban. - felelt George. A szülők tudtak nagyobb lányuk Henry iránt érzett szerelméről. Ahogy azonban abban is reménykedtek, hogy George nem megy el a szemináriumba, úgy abban is, hogy Sarah érzései kamaszos ábrándok. Lányuk jövőjét is elképzelték már, ahogy George-ét.

- Még mindig a Davis fiúba szerelmes? - kérdezte Lord McAdams, némi megvetéssel hangjában.

- Ugyan, Charles. Hisz az a fiú hagyta itt nemrég Gilford gazdát. - mondta Lady McAdams.

- Elég hirtelen távozás volt. - jegyezte meg csak magának McAdams úr.

- Hát persze! Az az ember kegyetlen. – mondta dühösen George. – Mindig megverte Henryt.

- Talán volt oka rá. – jegyezte meg a grófné vállat vonva. – A lényeg, hogy Sarah mielőbb elfelejtse őt. – terelte el a szót. – Erre pedig lesz is alkalma, ha végre találkozik Jacobbal.

- Jacob Kerrich? - kérdezett vissza George. - De ő Amerikában van.

- Még három évig Georgie, még három évig. - mosolyodott el Lady McAdams.  Ha valami, az a tudat, hogy lányát az általa kiválasztott férfihoz adhatja, mindig felvidította. - Sarah épp húsz éves lesz addigra, ideális kor az esküvőhöz, és elég idő, hogy kiverje a fejéből azt a fiút…

George nem felelt. Hiábavalónak érzett volna bármilyen erőfeszítést a témával kapcsolatban. Csak remélni tudta, hogy Henry hamar visszatér.

Jacob Kerrich harmadfokon unokatestvére volt George-éknak, és a fiú után a birtok örököse. Ügyvédnek tanult, az egyetemi utolsó éveit New York-ban kívánta eltölteni. George még sosem találkozott vele, de képzeletében mindig egy öntelt piperkőcnek képzelte. El se tudta képzelni, hogy húga egy ilyen ember felesége legyen. Az érdekházasságot pedig mindig elítélte. Úgy gondolta fontos, hogy a két fél igazán szeresse egymást, hogy házasságuk eredményes és boldog lehessen. A rokonságból válogatott férj gondolata pedig ennél is jobban zavarta. De mióta ő lemondott örökségéről, egy ilyen házasság volt a remény, hogy a család megtarthassa a birtokot.

Nyomasztotta a gondolat, hogy testvéreit magukra hagyja ezekben az időkben. Eltökélt szándéka volt, hogy segíti őket távolról is, amennyire ideje és ereje engedi. Az volt az érzése, hogy szüleik hibát követnek el azzal, hogy nem vesznek tudomást gyerekeik vágyairól. George tehát felelősségének érezte, hogy megóvja őket a felesleges lelki fájdalmaktól, szenvedésektől.