/Henry/

Londonba érkezése után Henry nagyon elveszettnek érezte magát. A város hatalmas volt, és először azt sem tudta merre induljon. Az ábrándjain és a kényszerűségen, melyek idáig hajtották, felülkerekedett a kétségbeesése. Leült a pályaudvar vasszerkezetét tartó kis kőpárkányra, ami elég magas volt, így a lába nem is ért le a földre. Fejét a vasoszlopnak döntve a tágas, boltíves mennyezetet, a vágányokon álló mozdonyokat és a nyüzsgő embereket bámulta.  Néhányan rá is felfigyeltek, de szólni senki sem szólt hozzá. Ő pedig azon gondolkodott, mennyire mások ezek az emberek, mint ő. Senkin nem látott olyan szegényes öltözéket, mint amilyet ő viselt, ettől pedig kissé elszégyellte magát. Henryn egy sötét nadrág volt, ami több helyen már meg volt foltozva, és nadrágtartó is tartozott hozzá. Inge valaha fehér volt, de mostanra nagyon megkopott, akárcsak a cipője. Fején egy régi, barna színű sapkát viselt, épp olyat, amilyet az újságárus fiúk hordanak. A tizenkilenc éves fiú szinte gyereknek tűnt ebben a pályaudvari forgatagban, és valahol mélyen úgy is érezte magát.

Hosszú idő telhetett el, mire végre rászánta magát, hogy nekivágjon a városnak. Csak keveset tudott Londonról, ami aligha volt elegendő ahhoz, hogy tudja, merre is induljon. Először valami szállást kellett találjon, majd munkát, mégpedig minél előbb.

Mivel nem tudta merre menjen, céltalanul kezdte járni az utcákat. Lenyűgözte a város, a kirakatok, az elegáns férfiak, a szép nők. Henry még azt is le merte fogadni, hogy ezek a londoni nők sokkal mutatósabb ruhákat hordanak, mint Sarahék fent északon.

Végül, miután már eléggé későre járt, és ő kezdett nagyon fáradt lenni, némi segítséggel eljutott, az egyik külvárosi kerületbe, ahol talált egy olcsónak tűnő fogadót az egyik mellékutcában. A bejárat egy kis pubba nyílt, ahol egy negyvenes évei végét járó kocsmáros állt a pult mögött. Az asztalok körül pedig fiatalok, idősek, és néhány nő ült, beszélgetett és szürcsölte a korsónyi söröket.

Henryt ismét elfogta a félelem, tétován indult el a csapos felé. Ő már azóta figyelte őt, mióta belépett az ajtón. Türelmesen megvárta míg Henry odaér hozzá, és csak ekkor köszönt neki.

- Segíthetek?

- Én szállást keresek. – felelte Henry kissé félszegen.

A csapos alaposan végigmérte a fiút, majd ezután szólalt csak meg.

- Sajnos nincs kiadó szobám.

Henry felsóhajtott és leszegte a fejét. Eléggé fáradt volt már ahhoz, hogy ne akaródzon neki tovább róni London utcáit. Abból, ahogy a fogadós méregette, arra következtetett, hogy esetleg lenézi őt. Ez pedig sértette az önérzetét.

- Tudok fizetni érte. – mondta, és kihúzta magát.

- Ezt nem kétlem, de sajnos még így sem tudok szállást adni. – válaszolt a csapos az egyik söröskorsót törölgetve. – Teltház van.

Henrynek be kellett látnia, hogy a férfi igazat mond. Ez pedig elkedvetlenítette. Tovább kellett volna indulnia, de már mardosta a gyomrát az éhség, ezért ismét a csaposhoz fordult.

- És vacsorát kaphatok?

- Természetesen. – felelt a csapos, és halványan elmosolyodott. – Mennyi pénzed van?

Henry előszedett néhány penny-t, amit George-tól kapott még néhány napja. Nem volt sok, de egy szerény vacsorára éppen elég volt.

A csapos nekilátott, hogy összeüssön valami ételt a fiúnak, aki addig a pultnál ücsörgött. Végül egy tányér párolt zöldséget, krumplit és halat tett Henry elé. A fiú meglepődött, mert a pénzért, amit adott, nem számított ilyen bőséges fogásra, és abban sem volt biztos, hogy életében valaha volt-e ennyi étel a tányérján.

Henry megköszönte az ételt és jó ízűen nekilátott. A csapost valahogy megmosolyogtatta a fiú félszegsége.

- Honnan jöttél, fiú? – kérdezte, méretes kezeivel a pultra támaszkodva.

- A tóvidékről. – válaszolt Henry. – Keswick mellől.

- Az fent van északon, igaz?

Henry épp a szájába vett egy falat krumplit, így csak bólogatott. A csapos közben odalépett egy másik vendéghez, de amint annak kimérte a sörét, visszatért Henryhez, és a pultot támasztva folytatta a beszélgetést.

- Úgy hallom elég szép vidék az.

- Tényleg az. – felelt felsóhajtva Henry.

- Miért jöttél Londonba?

- Dolgozni szeretnék. Pénzre van szükségem. – mondta Henry komolyan.

- Hány éves vagy? – kérdezte a csapos felegyenesedve. Hangjából Henry megérezte a sajnálkozást, és ez újfent bántotta büszkeségét.

- Tizenkilenc múltam. – felelte, és kissé összehúzta a szemöldökét. Véznasága és szelíd vonásai miatt fiatalabbnak látszott, ő azonban nem szerette, ha gyereknek nézik.

Lassan befejezte a vacsorát és úgy döntött ideje távoznia, hogy még legyen esélye valahol szállást találni.  A férfi elvette előle a tányért, de a pénzt, amit a fiú még előzőleg kitett az asztalra, ott hagyta.

- Hová mész most? – kérdezte, és hangjából némi szánakozás érződött.

- Majd csak találok valamit. – válaszolt Henry vállat vonva. Nem akarta, hogy még jobban sajnálják, ezért igyekezett úgy tenni, mintha egyáltalán nem aggasztaná a helyzet.

- Maradj itt, míg bezárok, és ma éjjel nálam alhatsz. – szólalt meg a csapos.

- Nem szeretnék alkalmatlankodni. – mondta Henry. Jobb lehetőséget azonban aligha találhatott ilyen későn este, ezért kissé tétován, a tarkóját vakarászva hozzátette. – De ha valóban nem bánja, hálás volnék érte.

A csapos elmosolyodva bólintott.

- Hogy hívnak, kölyök? – kérdezte, arcán még mindig egy kissé ferde mosollyal.

- Henry Davis.

- Bill Burton. Örvendek, Mr. Davis. – nyújtott kezet a csapos. Henry is elmosolyodott, és kezet fogott a férfivel.

A pub nagyon sokára zárt be. Már éjfél is elmúlt, mikor Mr. Burton az utolsó vendéget is kitessékelte a helységből. Henry türelmesen várt rá a pultnál. Egész este az itt gyülekező embereket figyelte, és azon gondolkodott, vajon mifélék lehetnek.

A csapos végül intett neki, hogy menjen utána.

- Messze lakik? – kérdezte, mikor kiléptek az utcára. Mr. Burton bezárta a fogadó ajtaját, és elindult az utcán.

- Nem nagyon. – felelte, és meg is állt a következő ajtónál. Henry mosolyogva felvonta a szemöldökét. A férfi kinyitotta az ajtót, és betessékelte Henryt a lakásba. – Érezze otthon magát! – mondta, és a konyhába vezette Henryt. – A feleségem már alszik, csendesen kell lennünk. Nem éhes?

- Nem, köszönöm. – mondta a fiú. Kicsit zavarban volt, de a lakás nagyon tetszett neki. Egyszerű polgári otthon volt, bár a berendezésből látszott, hogy Mr. Burtonnek jól megy a fogadós üzlet.

- Én mindig ilyenkor eszem. – jegyezte meg a férfi, miközben nekilátott, hogy néhány szendvicset készítsen magának. Henry az asztalnál ült és a konyha berendezését szemlélte. – Milyen munkát keresel?

- Bármit. – felelte Henry, miközben a terítő mintázatát nézegette.

- Mihez értesz? – kérdezte Mr. Burton helyet foglalva a Henryvel szemközti széken.

- Lovászinas voltam. De sok mást is csináltam. Tudok írni és olvasni is. – felelte Henry. A csapos elnevette magát.

- Az itt nem sokat számít. Írni és olvasni szinte mindenki tud. – mondta. – De talán van valaki, aki segíthet. – tette hozzá, egy pillanatra elgondolkodva. – Van egy vendégem, Mr. Anderson. Egy igen jó nevű áruház társtulajdonosa. Talán akad valami.

- Beszélhetnék vele? – kérdezte Henry.

- Nos, ha holnap betér ide, rákérdezhetek. – felelt Mr. Burton. Nekilátott a szendvicseknek, közben pedig tovább kérdezősködött. Henry elmesélte neki miért jött ide, hogyan vált reménytelenné a helyzete, miként veszítette el szüleit, és hogy milyen tervei vannak. A csapos megsajnálta őt, de tetszett neki a fiúban levő erős elszántság és büszkeség. Henrynek ez valóban két fontos tulajdonsága volt, melyek sokszor felülkerekedtek zárkózott természetén. Tanulatlanságához képest jó meglátásai és gondolatai voltak. A csapos érdeklődve hallgatta őt, és úgy döntött, ahogy tud, a fiú segítségére lesz.

Már éjjel kettő is elmúlhatott, mikor Mr. Burton felkísérte Henryt az egyik kis szobába. A fiú épp csak a cipőjét vette le, kevéske csomagját lepakolta az ágy mellé, majd elfeküdt, hogy kicsit kinyújtózhasson.

Kezeit a feje alá téve bámulta a halványzöld falakat. A falon fotográfiák voltak a város látnivalóiról. Szemben  a Tower Bridge, az ajtó melletti falon a Trafalgare tér, az ágy felett pedig egy parkbéli életkép lógott. Henry elmélázva nézte a képeket, és Keswickre, a tó vidékre, Sarah-ra és George-ra gondolt. Szerette a vidéket, a munka, a folyamatos nélkülözés ellenére megannyi kedves emlék kötötte oda. George-ban igaz barátra lelt, Sarah pedig elgondolása szerint élete szerelme volt.

Mikor alig tizennégy évesen meglátta Saraht, rögtön belészeretett. A lány már akkor is komoly volt, és viselkedése alapján tagadhatatlan volt nemesi származása. Henry épp olyan félszeg volt, mint most. Sarah és George mellett akkoriban nagyon műveletlennek tűnt. Saraht azonban ez nem zavarta, mert lenyűgözte az a sok minden, amit Henry tudott jobban. Remekül értett a lovakhoz, bármit képes volt megjavítani. Ügyesen mászott fára, amire még Saraht is megtanította.  Nem egyszer ücsörögtek kettesben annak a gesztenyefának az ágain, ahol két napja Henry és George búcsúzkodtak. Itt csókolták meg egymást először, és ha Gilford gazda meg akarta ütni, mindig ide vagy a tó partján levő romos csónakházba menekült. Ezek voltak azok a titkos helyek, ahol Sarah és Henry találkozhattak, és ahol a fiú kicsit megfeledkezhetett a sok megaláztatásról.

Mikor már nagyobbak voltak, George szeretett velük maradni, ami kissé zavarta Henryt és Saraht. Ha George belefeledkezett az olvasásba és belealudt a könyvbe, ők otthagyták, és ilyenkor hosszú sétákat tettek kézen fogva a dombok között. Ezek a kettesben töltött esték mindig ártatlanul, de jókedvűen teltek, és szép emlékekként maradtak meg Henry szívében.

Most itt a kis zöld falú szobában olyan távolinak tűnt mindez. Túl nagy volt London, túl sok és sokféle emberrel. Henry sajnálta, hogy George olyan távol van. Barátja mindig segítette őt jó tanácsaival és lelkesítő prédikációival.

A fiú lassan belealudt a gondolataiba. Olyan mélyen elnyomta az álom, hogy az utcáról felszűrődő hangok sem tudták felébreszteni.

Másnap Henry már kissé derűsebben látta a helyzetét. Kezdeti aggodalma alábbhagyott. Ez annak is köszönhető volt, hogy hosszú idő után végre rendesen kipihenhette magát. Lassan öltözött fel és sétált le a konyhába, ahol Mr. Burton fogadta.

- Jó reggelt, Mr. Davis.

Henrynek jól esett ez a megszólítás, mert azelőtt sosem hívták így. Ettől valahogy felnőttnek érezte magát. Viszonozta a köszöntést, majd a konyhapultnál sürgölődő asszony felé pillantott. A csapos követte a fiú tekintetét, és beljebb tessékelte őt a konyhába. – Bemutatom a feleségem. Mrs. Emma Burton.

- Szóval maga Mr. Davis. – mondta az asszony mosolyogva, gyorsan megtörölve a kezét. Henry bólintott. Kissé megint zavarba jött, de ezt sikeresen elnyomta megnyerő mosolya.

- Örvendek, Mrs. Burton. – biccentett Henry.

Az asszony kedves, visszafogott nő volt finom vonásokkal, törékeny alkattal. Egészen ellentéte volt robosztus férjének. Henryt hamar megkedvelte ártatlan, gyámoltalan természete miatt. A fiúnak pedig jól esett az a melegség, amit ebben a házban, ilyen rövid idő alatt kapott.

Mr. Burton szavát adta, hogy mindenképp beszél barátjával, Henryt pedig arra biztatta, hogy használja ki az időt és ismerje meg Londont.

A fiú nem sokáig tétovázott. A sok jó után, ami érkezése óta érte, kezdett felbátorodni, és már sokkal kevésbé képzelte ijesztőnek a fővárost. Néhány szendviccsel a táskájában, amit Mrs. Burton készített neki, már délelőtt nekivágott a londoni utcáknak. Csakhamar magával ragadta a város nyüzsgése. Előző napi félelmét teljesen elűzte a vágy, hogy a város minden zugát felfedezhesse.

Végig sétált a Temze partján, néha hosszan elidőzve egy-egy pompás épület előtt. Figyelte a folyón úszkáló hajókat, a sétányon nyüzsgő embereket, mutatványosokat. Hallgatta az utcazenészeket, és beszippantotta a sütemények és sültek illatát. Lenyűgözte sok látnivaló és kétsége sem volt afelől, hogy itt akar maradni. Tele volt reményekkel, melyeket Mr. Burton kedvessége keltett benne. Mikor visszatért a fogadóba, alig várta, hogy megtudja mit mondott az a bizonyos jó barát.

Meglepetésére azonban nem is kellett sokáig várnia, mert amikor belépett, a csapos rögtön intett neki, hogy menjen közelebb. Mikor Henry odaért, Mr. Burton egy kis iroda helységbe vezette őt és az ismeretlen férfit.

- Mr. Davis, bemutatom Mr. Andersont. – mutatott a pultnál ücsörgő úrra.

- Ő az a fiú, akiről beszéltem. – mutatott Henryre.

Henry és Mr. Anderson kezet fogtak, majd a férfi alaposan végig mérte őt, és közben a fejét csóválta. Henryt ez felettébb idegesítette. Kihúzta magát és kezét a csípőjére tette.

Mr. Anderson végül a csaposhoz hajolt és odasúgta:

- Ez a fiú túlságosan vézna. Nem hinném, hogy…

Henry hallotta, mit mond Mr. Anderson, és elöntötte őt a düh, melytől orrcimpái kissé kitágultak. Összevonta a szemöldökét és sértődött hangon megjegyezte:

- Már elnézést, de itt vagyok.

Mr. Anderson meglepve pillantott fel rá. Mentegetőzött volna, de Henry nem hagyta szóhoz jutni. Megszorította a nadrágtartóját, kihúzta magát és fölényes hangon folytatta:

– Ha tudni akarja, sokkal keményebben dolgoztam eddig, mint maga valaha is az áruházában.

- Elnézést… - szólt közbe a férfi, de Henry továbbra sem hagyta magát. Itt volt az alkalom, hogy kiálljon magáért, nem akart gyengének mutatkozni.

- Sokkal többre is képes vagyok, minthogy gazadag, unalmas embereket szolgáljak ki. – mondta indulatosan. Az elmúlt nehéz évek sok megaláztatása tört fel belőle, amit fokoztak Mr. Anderson vele szemben viseltetett előítéletei.

- Nos, ha alantasnak gondolja a munkát, akkor igazán nincs miről beszélnünk. – jegyezte meg sajnálkozva Mr. Anderson.

Henry kissé megilletődött, és arcáról lassan eltűnt a düh. Anderson indulni készült, de még mielőtt kilépett a kis irodából, odafordult Henryhez:

- Sajnálom, hogy így alakult.

Henry a fogadósra pillantott, aki fejcsóválva nézett rá. A fiú ebből arra következtetett, hogy valószínűleg túllőtt a célon, mikor így felcsattant. Mr. Burton azonban csak késő este hozta fel újra a témát, mikor a konyhában együtt vacsoráztak. Henry kényelmetlenül érezte magát, mert az remélte, hogy ezt az éjszakát már egy rendes szálláshelyen tölti, amiért fizetséget is elfogadnak. A fogadós azonban marasztalta, és igyekezett kicsit meginteni a fiút néhány órával ezelőtti viselkedéséért.

- Az effajta büszkeség nem sok jóra vezet.

- Nem akarom, hogy semmibe vegyenek. – felelt Henry. – Mr. Anderson meg sem hallgatott.

- Mr. Anderson kissé szókimondó, de biztos vagyok benne, hogy lett volna lehetőséged bizonyítani, ha engeded beszélni. – mondta Mr. Burton.

- Nem érdekel az áruháza. – jelentette ki dacosan Henry, és közben az asztalt bámulta. – Sokkal jobb helyet is találhatok.

Ebben a kijelentésében ő maga is kételkedett, és ezt a kétségét Mr. Burton is megerősítette.

- Ki kell ábrándítsalak, a te helyzetedben aligha akadna ennél jobb lehetőség. Egy áruházba nap mint nap tucatjával érkeznek az előkelő vásárlók. Lehetőséged van kapcsolatokat szerezni, arra pedig szükséged lesz, ha el akarod érni a céljaidat. – magyarázta.

- Ezek szerint elszalasztottam az egyetlen jó lehetőséget. – sóhajtott fel Henry.

- Nem az egyetlent, de az biztos, hogy egyhamar nem találsz majd hasonlóan jó helyet.

- Maga szerint segít, ha bocsánatot kérek? – kérdezte elgondolkodva. A fogadós elmosolyodott.

- Nos, arra mindenképp jó lesz, hogy megtanuld mikor érdemes a büszkeség helyett az alázatot gyakorolni. – felelte Mr. Burton.

Henry betartotta szavát, és néhány nappal később elhatározta, hogy meglátogatja Mr. Andersont az áruházban. Azt nem remélte, hogy munkát is kap, de legalább tisztázhatta a kissé balul elsült találkozásukat. Az áruház azonban túl elegáns volt ahhoz, hogy Henry egyszerűen besétáljon anélkül, hogy ne keltené fel mindenki figyelmét, és ne okozna ezzel önmagának is kínos pillanatokat. Erre pedig egyáltalán nem vágyott, így kissé elodázta a látogatást.

Legnagyobb meglepetésére azonban, úgy egy héttel a történtek után, Mrs. Burton megajándékozta őt egy új ruhával. Henry először szóhoz sem jutott, csak csodálkozva nézegette a holmikat, melyeket az asszony odaadott neki.

- Na, menjen, próbálja fel! – intett neki Mrs. Burton mosolyogva, látván Henry meglepett arcát. A fiú szót fogadott, és visszament a szobájába. Már nem is emlékezett mikor volt rajta új öltözék, ha egyáltalán volt olyanja.

A ruhadarabok, amiket Mrs. Burton kiválogatott, egyszerű, hétköznapi viselet darabjai voltak: egy barna szövetnadrág volt, ugyanilyen zakóval, egy fehér ing, új cipő és egy kicsit világosabb kalap.

Az asszony nagyon kíváncsi volt Henryre, és mikor a fiú megjelent a szobában rögtön megjegyezte:

- Nos, Mr. Davis, épp olyan, mint egy igazi férfi.

Henrynek jól esett ez a bók. Ő maga is remekül érezte magát, de kissé feszélyezte a sok kedvesség, amit ettől az asszonytól és a férjétől kapott.

- Nem fogadhatom el ezeket. – mondta.

- Ugyan. Higgye el, nem a legdrágább üzletben vettem őket. – legyintett Mrs. Burton. – A férjem szerint dolgozni akar. Ilyen szerelésben sokkal hamarabb talál majd munkát.

Henry végül nem visszakozott tovább. Az új ruha valahogy erőt adott neki, és bár így se volt elég elegáns ahhoz, hogy belépjen egy ilyen áruházba, legalább már nem kellett annyira szégyellnie magát elnyűtt öltözéke miatt. Így még aznap délután felkereste Mr. Andersont. Az áruház, melynek a férfi egyik társtulajdonosa volt, London egyik elit negyedében helyezkedett el. Henry még sosem járt a város ezen részében, ezért kicsit tovább bámészkodott. Lenyűgözték az elegáns házak, a jól öltözött emberek, de önmagát nagyon távolinak érezte mindettől. Valami azt súgta neki, hogy a következő lépés, mellyel közelebb juthat céljaihoz, Mr. Anderson volt, ezért legyőzte egyre növekedő félelmét, és belépett az áruházba. Ahogy sejtette, hamar feltűnt az eladók számára, és egy fiatalember nemsokára oda is lépett hozzá, miután Henryt kicsit elveszettnek érezte. A fiú hosszasan bámulta a különböző elegáns, divatos és drága holmikat, melyek elterelték a figyelmét attól a céljától, hogy Mr. Andersonnal beszéljen.

Az eladó végül megtudakolta mit akar, és kisebb fenntartásokkal, de végül elvezette őt Anderson irodájához, aki természetesen rögtön fogadta is a fiút.

- Mr. Davis! Ezt a meglepetést. – jegyezte meg nyájasan íróasztala mögül a férfi.

Henry elmondta mennyire bánja, hogy olyan arrogánsan viselkedett, és bár némileg megalázónak érezte, arra kérte Mr. Andersont, hogyha lehet, adjon neki munkát. A férfi magában jót mulatott. Nem kedvelte meg jobban Henryt, mint az elmúlt alkalomkor. Valójában lenézte őt, és nem tetszett neki, hogy a fiú néhány napja olyan határozottan állt ki magáért. Miután végighallgatta őt, nyájas hangon megszólalt.

- Felejtsük el ezt a kis affért, és tudja mit? Talán van valami, ami jól jöhet magának. – mondta, és elvigyorodott.

- Én bármit megcsinálok. – jegyezte meg Henry. Érezte a megvetést Anderson hangjából, de ebben a helyzetben úgy vélte nem sok választása van.

- Sajnos az állást betöltötték, de a karbantartó személyzetbe jól jönne néhány új munkaerő. – felelt Anderson.

Henry hamar megtudta, hogy ez tulajdonképpen takarítói munka, ami nem is fizetett túl jól, ráadásul mindennap hajnalban kellett elkezdeni az áruház takarítását, hogy a tíz órás nyitásra minden rendben a helyén legyen.

Henry, miután egy hete lakott szívességből Burtonéknál, egyre sürgetőbbnek találta, hogy végre elkezdessen dolgozni, ezért bármennyire nem kedvelte Andersont, sem a munkáját, végül elvállalta. Anderson pedig ennek igazán örült, mert valóban szüksége volt új emberekre, és jót mulathatott azon, hogy Henry mennyire rá van szorulva a jóindulatára.

Két nappal később kezdett. Az áruház, bár sosem hitte, hogy lekötheti az ilyen helyek látványa, ámulatba ejtette. A legelegánsabb francia ruhák, illatszerek, műtárgyak és minden, amire csak fájhat a foga egy londoni milliomosnak. Henry óvatosan pakolászta a rábízott árut, és gondosan sepregette a padlót. Kollégáival nem sokat beszélt, alig volt ideje, annyi volt a munka. Épphogy végzett nyitásra, és még volt ideje eltűnni, mielőtt az első vevők megérkeztek.

Mikor már a hátsó ajtón kifelé igyekezett, egy nála nem sokkal idősebb fiatalember szólította meg:

- Szia, Mike vagyok.

- Én Henry.

Mike a takarító személyzetnek amolyan csoportvezetője volt, így közvetlenül Henry felettese.

- Vidékről jöttél? - kérdezte a fiú, akit Mike-nak hívtak. Henry bólintott. - Én is. Ipswichből.

- Én Keswickből. - felelt Henry. Kissé nehézkesnek érezte a társalgást, mindenesetre jól esett neki, hogy egy hasonszőrűvel társaloghat.

- Nem akarják, hogy lássanak a vásárlóik, ezért kell itt kimennünk. – Henry csak vállat vont. Nem akart ő lázadozni, elégedetlenkedni.

- Ha nekik így jó.

- Van már terved mihez kezdesz? Ez a pénz semmire sem elég.

Henry elgondolkodott. A pénz, átgondolva, valóban nem volt annyira sok. Bár elsőre ennek is nagyon örült. Abban azonban biztos volt, hogy az áruház takarításából nem fog meggazdagodni.

- Sajnos nincs ötletem. - mondta végül.

- Akkor mondok egyet. - Mike bizalmasabb hangnemre váltott. Henrynek az volt az érzése, hogy a fiú nem lehet sokkal régebb óta a városban, és most kétségtelenül büszke minden apró információra, amihez hozzájutott néhány nap alatt. Minden úgy adott elő, mintha a város, minden titkát, lehetőségét ismerné.

- Hétfőn kezdődik egy tanfolyam. Komornyikokat képeznek. Egy év az egész. Ha elvégzed, lehetőséged van bekerülni a legjobb körökbe, és igen jól fizet. Van szállás, étel, minden. - hadarta lelkesen az ipswichi fiú.

- Komornyik? Nem hiszem, hogy alkalmas lennék erre a feladatra.

- Tudsz olvasni?

- Persze. - felelt Henry méltatlankodva.

- Akkor nincs akadálya. Tessék. - egy kis szórólapot nyújtott át Henrynek. - Gyere, nem bánod meg!

- Köszönöm. - mondta Henry.

A két fiú útja hamar szétvált. Henrynek nem volt kedve visszamenni a fogadóba. Kisétált a Temze partjára és egy illatozó bódénál reggelit vett magának. Az árusoktól nem messze felült a kőfalra, és a szendvicsét eszegetve a papírt nézegette. Nem tudta pontosan mit is csinál egy komornyik. Azt viszont igen, milyen beképzelt volt a személyzet a McAdams birtokon, és azt is tudta, hogy nem egy inas vagy komornyik csinálta meg a szerencséjét egy gazdag háznál, majd később lett ő is gazdag uraság.

A papíron a jelentkezési határidőre pillantott. Az aznapi dátum állt rajta. Döntenie kellett. Lenyelve az utolsó falatot is, lehuppant a kőfalról, majd egy kis útbaigazítás után elindult a papíron megadott címre.

Úgy érezte nincs veszteni valója, és meg kell próbálnia minden kínálkozó és tisztességes lehetőséget.

Szerencsére idejében megtalálta az iskola épületét. Egy köpcös, nagyjából vele egy magas férfi fogadta őt. Felvette az adatait, és kikérdezte arról, miért óhajtja kitanulni ezt az igen nemes hivatást. Henry maga sem tudta hogyan, de kiválóan felelt a kérdésekre. A beszélgetés végén úgy váltak el, hogy a köpcös férfi, aki az intézmény igazgatója volt, lelkesen ecsetelte, mennyi lehetőséget lát a fiúban, és bizony ilyen elhivatott fiatalokra van szükség a mai világban.

Még nem volt egy óra, mikor kilépett az utcára. Az közeledő őszi hideg először mutatta meg magát. Henry, eltelve új reményekkel, gyalog indult a fogadóba. Hosszú séta volt, de minden pillanatát élvezte. Most már teljesen magáénak érezte a várost. Este hat is elmúlt, mire hazaért. Gyorsan megvacsorázott, majd némi papírt kért Mr. Burtontől, és felsietett a szobájába.

Már majdnem két hét is eltelt, így ideje volt, hogy levelet írjon George-nak. Sarahnak azonban csak George-on keresztül üzenhetett, mert nem akarták, hogy Lord McAdams és a neje tudomást szerezzenek a még mindig kitartó kapcsolatukról. Henry ezért a barátjának szánt levélbe tette a Sarahnak szóló írást is, amit George továbbított húgának.

Henry mindent megírt, az érkezését, a bizonytalanságot, az áruházat, a komornyik-képzőt, hogy milyen lelkes volt az igazgató, a városi forgatagot, az időjárást, az illatozó bódékat, a fényújságokat a Piccadilly negyedben. Emellett sok sikert kívánt a szemináriumhoz, kitartást a szülőkhöz, és végül biztosította őt őszinte barátságáról és támogatásáról.

Sarahnak ugyancsak részletezte a londoni eseményeket. A neki szánt levél játékosabb, érzelmesebb volt. Úgy írt, mintha beszélgetne Sarahval és néha el is képzelte vajon mit felelhet majd erre a lány. Henry azt is megírta mennyit gondol rá, és reméli, hogy mielőbb visszatérhet és megkérheti a kezét. Nem tudta, hogy mikor is következik be ez a pillanat, és egyáltalán bekövetkezik-e valaha. Hirtelen újra komor hangulat lett úrrá rajta. Csak sodródott az árral, fogalma sem volt hová jut majd a következő időkben.